Hatalmas öngól volt "Önbizalom-kúra"-ként beharangozni a tegnap esti Boavista elleni meccset. Továbbra is szenvedünk, és amikor azt mondtam, hogy jó lenne valamit átmenteni a CSKA elleni csörtéből, akkor nem az eredményre gondoltam. Sajnos csak azt sikerült lemásolni - a szép játékot még csak nyomokban sem.

Ha elindulnak az európai kalandok is, akkor aztán tényleg beindulnak a fogaskerekek, 3-4 naponta követik egymást a meccsek, és az ember még szinte magához sem tért a CSKA-tól kapott pofon után, már azt kell fejtegetnie, hogy miként verődik majd meg a Boavista. Ez ilyen. Játszhatjuk most a nagyszájú hatodikost, aki kapott egy sallert a kortársaitól, aztán most elmegy jól megterrorizálni az alsósokat, hogy visszajöjjön az önbizalma.

Számítottunk arra, hogy a védelmünk kapitulálni fog párszor. Arra is számítottunk, hogy a BL-ben nem adják olyan könnyen azt a 3 pontot. Arra viszont egy csöppet sem számítottunk, hogy úgy kapunk majd ki egy harmatgyenge CSKA-tól otthon, hogy közben az idei eddigi legszebb fociját tesszük le a asztalra. De mit ér ez a számunkra újszerű tiki-taka, ha közben egy véletlenül a térfelünkre tévedő Zhamaletdinov-Golovin-Dzagoev trió mattolja a védelmünket?

Egyszer réges-régen volt egy rémálmom, amiben orosz maffiózók kezei közé kerültem. Pontosan már nem is tudom az okát, hogy miért kellettem nekik, annyi van meg, hogy az akciófilmekből oly tipikussá vált fekete furgonjaik egyikébe dobtak be megkötözve, és folyamatosan szidták a felmenőimet azzal a dermesztően idegesítő orosz akcentusukkal. Mikor odaértünk, ahová érnünk kellett, kiráncigáltak a furgonból, belém rúgtak kettőt, majd pedig felhúztak a földről, hisz a főnök látni akart. A főnök pedig egy az egyben úgy nézett ki, mint Luisao.